Nos, eljött az idő, mégis csak el kellene kezdeni bloggerkedni. Ebből a mondatból kitalálható, hogy eddig sem volt túl nagy a lendület, a mellette szóló érvek pedig ebben a pillanatban sincsenek túlsúlyban. Kényszeredett közlési/megosztási vágy nincs bennem, de valahogy mégis...
Az idő viszont telik, öregszem is, és egy rakás emlék megy a süllyesztőbe, ha nem írom le őket. Mi lesz ezek nélkül szeretteimmel és nem szeretteimmel? :)
Szeretteim halmazának egyik számomra legkedvesebb, ámde tőlem fájdalmasan messze és fizikailag/érzelmileg izoláltan élő eleme felhívott a mai napon. Meg szerette volna tudni, hogy meg szeretném-e tudni, hogy is van ő mostanában, hiszen 3-4 napja nem kerestem telefonon, nem kérdeztem meg, javult-e az állapota, kifelé jön-e a betegségből, jobban van-e. Nyilván örömmel tudtam meg, hogy már sokkal jobban van.
Ezzel gyorsan túl is voltunk a bemelegítésen, sőt az első erő- és állapotfelmérő támadásokon és védekezéseken is (ez egy kosárlabda meccs hasonlat, nem véletlenül), így úgy érezte, indíthat egy komolyabb rohamot, hátha néhány gyors kosárral eldöntheti már az elején a küzdelmet. Mert minden egyes beszélgetés/hívás maga a küzdelem. Csakis győztesen szabad kijönnie belőle.
Tehát feltette a kérdést, vajon meg fogok-e jelenni 3 nap múlva azon az eseményen - ami a család számára az utóbbi idők legszomorúbb és legfájdalmasabb történése lesz - , amelyen való megjelenésemet szintén 3 nappal ezelőtt az ő legközelebbi szerette megtiltotta számomra. Konkrétan nem a "megtiltom" szót olvashattam egy sokadik, fárasztóan agresszív és feleslegesen támadó sms-ben, hanem az "...és nem várunk a..." szerkezetet, de ismerve a küldő lelki és szellemi világát, ezt nyugodtan a megtiltom jellegű fenyegetésnek vehettem.
A mai kérdést emésztgetve próbálkozhattam én visszakérdezni, utalni rá, hogy mi is volt az az előző hozzáállás, ha most az ellenkezőjét kéri tőlem (bár ő nem ugyanaz a személy, aki előzőleg eltiltott, de kettejük viszonyát gyakran úgy mutatják a külvilág felé, mintha nem is önálló entitások, individuumok lennének). Nincsenek észérvek, nincsenek letisztult érzelmek. Örvény van, csapkodó kisülések vannak, szeress-ragaszkodj hozzám kapaszkodás van, tegyél-úgy-ahogy-én-szeretném nyomás van.
Számukra nem egyértelmű, hogy ott akartam lenni, ott szeretnék lenni, nem én szítottam a jelenlegi helyzetet. Magyarázni kell. Hasztalan. Az elvárt, és minden épeszű ember által adandó igen válaszom az ő hívásának és kérésének az eredménye lesz. Nincs esélyem. A kérdés pedig így hangzott: "Apa, ugye ott leszel a mama temetésén!? Szerintem neked is el kellene búcsúznod tőle tisztességgel!". Egy 8 és fél éves fiú szavai ezek.
