NMI

Ezt mondogatod magadnak. Még nem tudod, hogy holnap is ezt fogod gondolni. Sőt, valószínűleg évek fognak így eltelni.

De most csak szeretnél levegőhöz jutni, megpróbálod elviselni a szíved hisztérikus kalapálását a mellkasodban, és igyekszel nem összeesni. Az agyad feldolgozta a füleid által közvetített információt és ijedtében értelmetlen riasztások tömkelegét küldte szanaszét a testedben. A pár másodpercnyi rémült kábulat elmúltával tisztul a tudatod, de kegyetlenül elismétli az orvos óvatos, őszinte sajnálattal teli szavait. Nem tudod elhinni, nem, ezt nem neked mondják, te nem is vagy itt, csak álmodod az egészet. Pedig ez a valóság. Menekülhetnél bármerre, utolér, visszaránt, maga alá gyűr. Legyőzve érzed magad, mintha cselekvésképtelenül, kiszolgáltatottan hevernél a földön a tények súlya alatt.

De küzdened kell. Karjaidban tartod Őt. Nem rólad beszélt az orvos, hanem Őróla. Akit csak négy és fél hónapja ismersz, de már az első pillanattól érezted, hogy láthatatlan sodronyok milliói kötnek össze benneteket. Életed végéig. Kívülről nem látszik rajta semmi, édesen mosolyog rád, pedig már fáradt és éhes. Nem kalimpál a kis karjaival és lábaival, közeleg az elalvás, már kezd elernyedni. Nézed a számodra legédesebb kis arcocskát és az a békés ártatlanság pár pillanatig visszabillent az önuralomhoz közeli állapotba, de újra lecsap a jéghideg valóság. A vizsgálat eredménye egyértelmű. Nincs mit tenni, lelkileg fel kell készülni a legrosszabbra.

Az anyukája szerencsére a beszélgetés kezdetétől fogva ül. Könnyesek a szemei, de tartja magát és képes feltenni a feltehetetlen kérdéseket. Nagyon erős. Nem szóltok egymáshoz, elég az a néhány pillantás. Őérte is megszakad a szíved.

Az elmédben fortyogó ködös káoszból lassacskán értelmetlen szótöredékek rajzolódnak ki, majd hirtelen a helyükre ugranak és már érted: a te fájdalmad nem számít. Ez nem rólad szól. Szól egy reményekkel teli, éppen hogy elkezdődött pici életről, amely sosem fogja azokat a reményeket beteljesíteni. Mert nem kapja meg rá az esélyt. És szól az anyukája életéről, aki szintén nem kapja meg az esélyt, hogy segítse Őt a hosszú úton, amelyre minden születendő kis emberke számíthat. Egy kromoszóma hiba miatt azonban az út egy egészen más irányba vezet.

Ez életed eddigi legrosszabb napja. Legalábbis most még azt hiszed.

 

 

Április elsején lett volna 57 éves. Ha most visszacsöppenne ide közénk, élők közé, valószínűleg nem értené mi történt a zeneiparban. Meg a világban sem.
'A' kategóriás stúdiózenész (is) volt. A legtöbb stílusban otthon érezte magát, mindenki szeretett vele együtt dolgozni, együtt játszani. Ezt bizonyítják a több helyen is fellelhető/összegyűjtött diszkográfiák.
Nem fogok Rosanna groove-ozni, bár ha szóba kerül a halftime shuffle, az Ő neve is azonnal fel kell, hogy merüljön. És lehetne még sorolni az utánozhatatlan egykezes tizenhatodos játékát, a tökéletesen az adott dalhoz illeszkedő kíséreteit, a zseniális filleket, satöbbi.

38 év adatott mindössze neki, a hivatalos verzió szerint szívroham végzett vele, amelyet egy kertészkedés közben szétszórt rovar ölőszer belégzése váltott ki.

Mushanga groove
Creatchy stomp
Pamela: Uram! Ne a nőt, a dobost nézze!!!  ;)

Ma találkoztunk, együtt voltunk egy kicsit. Nem jutott sok idő, csupán egy orvosi vizsgálat, a várakozás, no meg az oda- és visszaút.

Először mindig távolságtartó, nem mosolyog, nem néz hosszan a szemembe, nem szereti a kérdéseket. Még ő sem tudhatja mi zajlik a kis pici, majdnem 9 éves lelkében. Igen, kisfiú, de mégis pillanatokra annyira felnőttnek látszik. Nem született szerencsés helyre, annyi biztos, bizonyos dolgokkal korábban találkozott, mint kellett volna.

Aztán pár perc után oldódik, beindul a dumagép, mesél, csillog a szeme, még azt is megengedi, hogy hozzá érjek. Kérdezget, minden érdekli, mi lenne ha...és jönnek az abszurdnál abszurdabb ötletek/kérdések. Érzem a villamoson körülöttünk utazó emberek kaján pillantásait, na okos apu, most válaszolj valami értelmeset!

- ...és apa, ez melyik híd?

- Margit.

- ...és felújítják?

- Igen.

- ...de nagyon jó az út!

- Mert ez már az új.

. ...és akkor hol van a régi?

Mindenki vigyorog, de a többség megpróbálja elfojtani, amiből még bénább arckifejezés születik.

Az orvosnál utálja a várakozást, inkább a demokrata újságot olvasgatja, mint hogy velem beszélgessen, pedig ezer dologról kellene, sosem jutunk el mélyre, mindig a felszínt kapargatjuk.

A dokibácsinak csilingelő hangon előadja mit sportol, miért jöttünk, hány éves, hol lakik. Amikor a doki bácsi meghozza a döntést, miszerint se ferde gerince, se bokasüllyedése nincs, újabb hangos csilingelő HURRÁ szólal meg.

Azért a doki bácsi javasol sportoláshoz egy triatlon betétet, csak megelőző céllal. Ez mindent megváltoztat. Igen, pont ez. Elköszönünk, kimegyünk, felöltözünk, semmi probléma. A lépcsőházban lelassít. Elkezd közel menni a falhoz, nem néz rám. Próbál elfordulni, de látom, hogy sír.

"Álljunk meg, kérlek, nézz a szemembe, mondd el, mi a baj!" Kimondja, hogy az a betét, de nem hajlandó rám nézni és menne tovább. 10 perces küzdelem kezdődik, hogy ne hagyjon ott, segíteni szeretnék, mondja el, mi a baj. És elmondja. Közben az arcocskáját dörzsöli két kézzel, a hajába túr, mint egy idegileg kikészült felnőtt. "Apa, elegem van, annyi mindenre kell figyelnem, annyi mindent kell egyedül megoldanom, nekem nem kell az a rohadt betét! Még erre is figyeljek oda a suliban, hogy ha kimegyünk az udvarra focizni, tegyem be a cipőmbe! Mindenre nekem kell figyelni! Nincs időm játszani! Hazamegyünk, leckeírás, szorgalmi feladatok, külön feladatok, versenyre készülés, gyógyszerek bevétele, és vége is a napnak..."

És csak mondja, és mondja, nem lehet megnyugtatni, nem lehet elterelni a figyelmét. Képes még a villamoson is egy-két könnyet ejteni emiatt, aztán inkább úgy dönt, jobb, ha visszarendeződik minden a megszokott helyére, vagyis legyek én a rossz, aki mindenről tehet. Már ismét nem néz rám, hátat fordít, duzzog. Az érvek sem hatják meg, hiába próbálom elmagyarázni, hogy ez csakis az ő érdeke lenne.

A metrón arra kér, vagyis inkább utasít, hogy a betétről ne szóljak anyának. Nem válaszolok, csak ülök mellette tehetetlen hülyeként. Kifogytak az eszközeim. A lelkem kicentrifugázva. Imádom ezt a kis majmot, de képtelen vagyok kirángatni a gödörből. Újabb vereség.

Amikor anyával találkozunk, már nem is vesz rólam tudomást, anyának átadom az igazolást a doki bácsitól, közben látom a test tartásán, hogy figyel mi lesz....nem említem a betétet. Hátulról megsimogatom a buksiját, kap egy puszit a feje tetejére és elköszönök. Talán mintha egy sértett, halk szia apát mormogott volna.

Több éve így szeretjük egymást, a sértett leináD és az őt elhagyó apukája.

Láttam valahol, hogy lehet jelentkezni a második körre. Példálóznak is, hogy az előzőknek mennyire bejött, milyen sikeres emberek lettek. Mennyire igaz. Rögtön eszembe is jut valamilyen ehetetlen gagyikaja kihordó cég szórólapja, amin a győztes röhejes testtartásban, még röhejesebb szerelésben és szánalmas arckifejezéssel próbál egy béna randivirágot beletuszkolni a fényképezőgép optikájába. Ez ám a karrier!

Aztán jöhet még a hétvégi diszkóhaknin a letmíentöténdzsú! Csakis olyan maníros mozdulatokkal/hanggal/arccal, ami totál bukta még a csirketolvaj kft által szervezett operett/musical okj-s tanfolyam felvételijén is.

Hajrá gyerekek, itt a követendő példa, még mindig jobb, mint árufeltölteni, vagy office droidként excel táblázatokat kattogtatni, mi?!

B-t nem is ismerem. Sosem találkoztunk. Szinte semmit nem tudok róla. Talán egy-két fizikai paramétert tudnék említeni, de semmi több. Személyisége nem tett rám semmilyen hatást, mégis érzem, hogy nagyon közel állunk egymáshoz, életre szóló kötelék lesz ebből. 

B egyelőre nem fedi föl kilétét. Megelégszik annyival, hogy létezésére nap, mint nap emlékeztet minket. Mesterien csinálja, egy önmagánál nagyságrendekkel nagyobb testet változtat meg napról napra, és egy önmagánál nagyságrendekkel érettebb személyiséget billent egyik hangulatból egy teljesen ellenkező hangulatba.

És B (bár ez még csak a munkacíme), néhány hónap múlva már nem a gazdatest útján és nem a gazdalélek hangjával fogja közölni velünk állapotát, óhajait. Jó móka lesz, alig várom a találkozást.

IX. kerületi kis bolt (sarki kiskoszos), kényelmesen sétálok a pénztár felé, egyszer csak elhúz mellettem egy feka srác, hangosan nyög valamit a pénztárosnak és megy tovább. Igazából meg se nézném, de a szemem sarkát zavarja valami, és az agyam is úgy dönt, hogy be kellene szkennelni jobban. Végignézem, és akkor látom, hogy a farmerból a fél segge kilóg. Szó szerint. No alsónemű, 5 centis kőműves tanga. A jelenség a következő párbeszédet váltotta ki a két ötvenes, nylon otthonkás eladóból:

- nőapultmögött1: "Na, Katika??"

- nőapulmögött2 csak szemérmesen hümmög

- nőapultmögött1: "Láttad Katika? Mit szólsz?"

- nőapulmögött2: "Na, ezt is elmondhatom végre magamról, láttam néger segget"

- nőapultmögött1 buja hangon, de halkan: "De nem volt rossz segge, neeeeem?"

- nőapulmögött2: "mi van?"

- nőapultmögött1 megismétli jó hangosan: "Nem volt rossz segge, neeeeem?"

- nőapulmögött2: "jaaaaa, az biztos!!"

Mindezt a sorban álló 2-3 vevő feje fölött.

Scottie Pippen bronz mellszobrát április 7-én fogják leleplezni a United Centerben. Scottie 45 éves, szemmel láthatóan jó bőrben és karban van. Furcsa érzés lehet...

Örökre "kedvenc" játékosom marad (persze Mike egy másik történet), félelmetes védő, és sokoldalú támadó volt. Évről évre kitartó munkával képezte magát, amikor a ligába került, semmi nem látszott a később elsajátított tudásából. Természetesen kiváló fizikai adottságai voltak, még vékonyabb, izommentes korában is ellenállhatatlan erővel tört kosárra. A hatodik bajnoki cím megszerzése, Michael Jordan második visszavonulása és a Bulls szétesése után sosem tért vissza a régi Pippen, Sacramentoban és Portlandben voltak jobb időszakai, de a teste nem akarta már az ő játékstílusát tolerálni.

Végül visszatalált a Bullshoz, de ma már a nagyköveti posztot tölti be.

A hír forrása

Sosem értettük meg igazán egymást. Mintha nem is egy univerzumból jöttünk volna. Értetlenül szemléltem azt a már majdnem erőszakos segíteni akarást, a saját életed teljes háttérbe helyezését. Igen, tudom, csupán a jóindulat és a feltétlen szeretet vezérelt. Köszönök mindent!

Nyugodj Békében!

Mellbevágóan őszinte, ironikus, drámai, mégis feltöltött, mégis végigröhögtem az egészet. Na jó, voltak pillanatok, mikor annyira azért nem röhögtem. De ezek a pillanatok nem azok voltak - amelyekből elég sok volt az este folyamán -, amikor teljes élethűséggel nyomták az életkoruk alapján felnőttnek tartandó, de mégis gyermekként élő pasik arcába, hogy "igen barátom, ilyen szánalmas, óvodás kis pöcs vagy!". A megrendülést az életbe befele, és kifele menetelt ábrázoló jelenetek váltották ki belőlem. Igen, ez lehetne sablonos is, de sikerült panelektől mentesen megoldani.

Az elejétől a végéig lekötötték minden figyelmemet, izgalomban tartottak, és még a rekeszizmaimat is jól átmozgatták. Külön eredmény, hogy ezáltal sikerült ignorálnom az erről az előadásról sem hiányzó azon színházba járó egyedtípus egy-két példányát, akiknek egy célja van: mindenáron hálásan röhögni, de mindig a legrosszabb helyeken, vagy a többieket követve fáziskéséssel.

Ovibrader

Nos, eljött az idő, mégis csak el kellene kezdeni bloggerkedni. Ebből a mondatból kitalálható, hogy eddig sem volt túl nagy a lendület, a mellette szóló érvek pedig ebben a pillanatban sincsenek túlsúlyban. Kényszeredett közlési/megosztási vágy nincs bennem, de valahogy mégis...

Az idő viszont telik, öregszem is, és egy rakás emlék megy a süllyesztőbe, ha nem írom le őket. Mi lesz ezek nélkül szeretteimmel és nem szeretteimmel? :)

Szeretteim halmazának egyik számomra legkedvesebb, ámde tőlem fájdalmasan messze és fizikailag/érzelmileg izoláltan élő eleme felhívott a mai napon. Meg szerette volna tudni, hogy meg szeretném-e tudni, hogy is van ő mostanában, hiszen 3-4 napja nem kerestem telefonon, nem kérdeztem meg, javult-e az állapota, kifelé jön-e a betegségből, jobban van-e. Nyilván örömmel tudtam meg, hogy már sokkal jobban van.

Ezzel gyorsan túl is voltunk a bemelegítésen, sőt az első erő- és állapotfelmérő támadásokon és védekezéseken is (ez egy kosárlabda meccs hasonlat, nem véletlenül), így úgy érezte, indíthat egy komolyabb rohamot, hátha néhány gyors kosárral eldöntheti már az elején a küzdelmet. Mert minden egyes beszélgetés/hívás maga a küzdelem. Csakis győztesen szabad kijönnie belőle.

Tehát feltette a kérdést, vajon meg fogok-e jelenni 3 nap múlva azon az eseményen - ami a család számára az utóbbi idők legszomorúbb és legfájdalmasabb történése lesz - , amelyen való megjelenésemet szintén 3 nappal ezelőtt az ő legközelebbi szerette megtiltotta számomra. Konkrétan nem a "megtiltom" szót olvashattam egy sokadik, fárasztóan agresszív és feleslegesen támadó sms-ben, hanem az "...és nem várunk a..." szerkezetet, de ismerve a küldő lelki és szellemi világát, ezt nyugodtan a megtiltom jellegű fenyegetésnek vehettem. 

A mai kérdést emésztgetve próbálkozhattam én visszakérdezni, utalni rá, hogy mi is volt az az előző hozzáállás, ha most az ellenkezőjét kéri tőlem (bár ő nem ugyanaz a személy, aki előzőleg eltiltott, de kettejük viszonyát gyakran úgy mutatják a külvilág felé, mintha nem is önálló entitások, individuumok lennének). Nincsenek észérvek, nincsenek letisztult érzelmek. Örvény van, csapkodó kisülések vannak, szeress-ragaszkodj hozzám kapaszkodás van, tegyél-úgy-ahogy-én-szeretném nyomás van.

Számukra nem egyértelmű, hogy ott akartam lenni, ott szeretnék lenni, nem én szítottam a jelenlegi helyzetet. Magyarázni kell. Hasztalan. Az elvárt, és minden épeszű ember által adandó igen válaszom az ő hívásának és kérésének az eredménye lesz. Nincs esélyem. A kérdés pedig így hangzott: "Apa, ugye ott leszel a mama temetésén!? Szerintem neked is el kellene búcsúznod tőle tisztességgel!". Egy 8 és fél éves fiú szavai ezek.