Ma találkoztunk, együtt voltunk egy kicsit. Nem jutott sok idő, csupán egy orvosi vizsgálat, a várakozás, no meg az oda- és visszaút.
Először mindig távolságtartó, nem mosolyog, nem néz hosszan a szemembe, nem szereti a kérdéseket. Még ő sem tudhatja mi zajlik a kis pici, majdnem 9 éves lelkében. Igen, kisfiú, de mégis pillanatokra annyira felnőttnek látszik. Nem született szerencsés helyre, annyi biztos, bizonyos dolgokkal korábban találkozott, mint kellett volna.
Aztán pár perc után oldódik, beindul a dumagép, mesél, csillog a szeme, még azt is megengedi, hogy hozzá érjek. Kérdezget, minden érdekli, mi lenne ha...és jönnek az abszurdnál abszurdabb ötletek/kérdések. Érzem a villamoson körülöttünk utazó emberek kaján pillantásait, na okos apu, most válaszolj valami értelmeset!
- ...és apa, ez melyik híd?
- Margit.
- ...és felújítják?
- Igen.
- ...de nagyon jó az út!
- Mert ez már az új.
. ...és akkor hol van a régi?
Mindenki vigyorog, de a többség megpróbálja elfojtani, amiből még bénább arckifejezés születik.
Az orvosnál utálja a várakozást, inkább a demokrata újságot olvasgatja, mint hogy velem beszélgessen, pedig ezer dologról kellene, sosem jutunk el mélyre, mindig a felszínt kapargatjuk.
A dokibácsinak csilingelő hangon előadja mit sportol, miért jöttünk, hány éves, hol lakik. Amikor a doki bácsi meghozza a döntést, miszerint se ferde gerince, se bokasüllyedése nincs, újabb hangos csilingelő HURRÁ szólal meg.
Azért a doki bácsi javasol sportoláshoz egy triatlon betétet, csak megelőző céllal. Ez mindent megváltoztat. Igen, pont ez. Elköszönünk, kimegyünk, felöltözünk, semmi probléma. A lépcsőházban lelassít. Elkezd közel menni a falhoz, nem néz rám. Próbál elfordulni, de látom, hogy sír.
"Álljunk meg, kérlek, nézz a szemembe, mondd el, mi a baj!" Kimondja, hogy az a betét, de nem hajlandó rám nézni és menne tovább. 10 perces küzdelem kezdődik, hogy ne hagyjon ott, segíteni szeretnék, mondja el, mi a baj. És elmondja. Közben az arcocskáját dörzsöli két kézzel, a hajába túr, mint egy idegileg kikészült felnőtt. "Apa, elegem van, annyi mindenre kell figyelnem, annyi mindent kell egyedül megoldanom, nekem nem kell az a rohadt betét! Még erre is figyeljek oda a suliban, hogy ha kimegyünk az udvarra focizni, tegyem be a cipőmbe! Mindenre nekem kell figyelni! Nincs időm játszani! Hazamegyünk, leckeírás, szorgalmi feladatok, külön feladatok, versenyre készülés, gyógyszerek bevétele, és vége is a napnak..."
És csak mondja, és mondja, nem lehet megnyugtatni, nem lehet elterelni a figyelmét. Képes még a villamoson is egy-két könnyet ejteni emiatt, aztán inkább úgy dönt, jobb, ha visszarendeződik minden a megszokott helyére, vagyis legyek én a rossz, aki mindenről tehet. Már ismét nem néz rám, hátat fordít, duzzog. Az érvek sem hatják meg, hiába próbálom elmagyarázni, hogy ez csakis az ő érdeke lenne.
A metrón arra kér, vagyis inkább utasít, hogy a betétről ne szóljak anyának. Nem válaszolok, csak ülök mellette tehetetlen hülyeként. Kifogytak az eszközeim. A lelkem kicentrifugázva. Imádom ezt a kis majmot, de képtelen vagyok kirángatni a gödörből. Újabb vereség.
Amikor anyával találkozunk, már nem is vesz rólam tudomást, anyának átadom az igazolást a doki bácsitól, közben látom a test tartásán, hogy figyel mi lesz....nem említem a betétet. Hátulról megsimogatom a buksiját, kap egy puszit a feje tetejére és elköszönök. Talán mintha egy sértett, halk szia apát mormogott volna.
Több éve így szeretjük egymást, a sértett leináD és az őt elhagyó apukája.
